A jóhírnév védelme a Ptk. és a bírói gyakorlat tükrében

Szerző(k): Dr. Jean Kornél , Dr. Garadnai Tibor | 2023.07.20 | Minden egyéb, ami érdekelheti

A Ptk. szerint a jóhírnév megsértését jelenti különösen, ha valaki más személyre vonatkozó és e személyt sértő, valótlan tényt állít vagy híresztel, vagy valós tényt hamis színben tüntet fel.

A mások személyét érintő értékítéleteinket normális esetben az adott személlyel kapcsolatos, magatartásával és viselkedésével, cselekvésével összefüggő, azokról tudósító adatokból, információkból vonjuk le. Ezért kiemelt fontosságú jogpolitikai érdek fűződik ahhoz, hogy a mások értékelésére alkalmas, a nyilvánosság különböző köreiben forgalomban lévő tényállítások valóságtartalmát a jog lehetőség szerint biztosítsa. Ezen cél megvalósítására tesz kísérletet a polgári jogban a maga sajátos eszközeivel a jóhírnév védelmére hivatott nevesített személyiségi jog.

A jóhírnév védelme a természetes és a jogi személyeket egyaránt megilleti. Megsértése a felróhatóságra, jó- vagy rosszhiszeműségre tekintet nélkül is megállapítható.

A Ptk. megfogalmazásából az következik, hogy a jóhírnév megsértésének bármilyen módon való elkövetése jogellenes, a törvényhozó pedig nem kívánta kizárólagos jelleggel felsorolni az előforduló esetek körét. A Ptk. példálózó jelleggel csak a leggyakoribb, tipikus hírnévrontó magatartást kívánta kiemelni, fogódzót kínálva ezzel a jogalkalmazásnak. A jogsértés tehát különösen akkor valósul meg, ha valaki más személyre sértő közlést tesz, a közlés tényállítást tartalmaz, és valótlant állít vagy híresztel, vagy a valóságot hamis színben tünteti fel.

A közlést a legtágabb értelemben kell felfogni, ami magában foglalja a gondolatkifejtés minden elképzelhető és alkalmas módját, a tipikus szóban vagy írásban történő információátadás mellett a rajz, ábra, szobor, festmény, fotó, mozdulat, gesztus, cselekvés stb. útján való kifejezést. 

A jóhírnév sérelmét csak a valóságnak nem megfelelő tényközlések valósíthatják meg, ezért az értékítélet, bírálat, akaratnyilvánítás, óhajok kifejezése a jóhírnév megsértéseként csak akkor jöhetnek szóba, ha legalább burkoltan tényállítást tartalmaznak. Ennek hiányában a közlés természetesen még mindig lehet a becsületet vagy az emberi méltóságot is sértő, de nem minősül a jóhírnév megsértésének. 

A tényállásban szereplő „híresztelés” akkor valósul meg, ha valaki nem saját tudomását közli másokkal, hanem a mástól szerzett valótlan információt adja tovább, azaz terjeszti. A híresztelés nem gyakoriságot jelent, egyetlen alkalommal való továbbadás is megvalósíthatja a hírnévrontást. A jogsértés megvalósulása szempontjából a híresztelő vétlensége, jóhiszeműsége is teljesen közömbös, ennek jelentőséget csak a jogkövetkezmények megállapításánál tulajdoníthatnak a bíróságok. 

A nyíltan valótlan tényállításokhoz és híresztelésekhez képest még alattomosabb és veszélyesebb a hírnévrontás burkolt, leplezett módja, amikor a közlést tevő a valóságos tények meghamisításával a valóságot hamis színben tünteti fel, így valótlan tényállítás nélkül is valótlanságot sugall. Ennek megfelelően hírnévrontás a valóságos tényálláselemek téves következtetésre vezető csoportosítása, egyes elemek elhallgatása, mások túlhangsúlyozása.

A személyre vonatkozó, objektíve valótlan tényállítást kifejező közlés csak akkor minősül jogsértésnek, ha a közmegítélés szerint a tényállítás alkalmas arra, hogy a sértett társadalmi megítélését hátrányosan befolyásolja. 

Az elbírálás szempontja tehát nem a sértett szubjektív érzékenysége, hanem a közfelfogás. 

A hírnévrontás ugyanakkor nem „eredménydeliktum”, azaz megvalósulásához nincs szükség arra, hogy a hátrányos eredmény, a sértett társadalmi megítélésének negatív változása ténylegesen be is következzék, elég, ha arra objektíve alkalmas a hírnévrontó valótlan közlés.

Jogvédelmet a jóhírnév sérelme miatt az kérhet, akire vonatkozóan az őt sértő valótlan tényállítás, híresztelés vagy a valós tényeket hamis színben feltüntető közlés történt. 

A felperesi minőség elismeréséhez az sem szükséges, hogy a közlés név szerint említse a sértettet, elegendő az is, hogy személye szűkebb vagy tágabb környezete számára egyértelműen felismerhető. 

A Legfelsőbb Bíróság ezzel a kérdéssel kapcsolatban eseti döntésében a következőket szögezte le. „Helyesen állapította meg a jogerős ítélet, hogy a sérelmezett újságcikkben szereplő személyek adatai alapján a felperesek váltak beazonosíthatóvá. Az újságcikk ugyanis minden olyan adatot tartalmazott, amely egy meghatározott személy beazonosítása szempontjából lényeges személyes adatnak minősül. Azzal, hogy a cikkben szereplő összes személyes adat – a monogrammal jelölt vezetéknév, az utónév, a lakóhely, a foglalkozás és az életkor – megegyezik a felperesek személyes adataival, a felperesek váltak beazonosíthatóvá az újságcikk szereplőiként. A beazonosíthatóság körében ezért további bizonyításra szükség nem volt. A hivatkozott rendelkezések figyelembevételével a jóhírnév sérelmét az olyan közlés alapozza meg, amely valamely valótlan és sértő tényt állít, híresztel. Azt az alperes maga sem vitatta, hogy az újságcikk nem a felperesek, hanem képzelt személyek szexuális magatartásáról szól. A felperesekre nézve ezért fel sem merült a kifogásolt közlések valóságának bizonyítása. A szexuális viselkedés a magántitok körébe tartozó kérdés, ezért meghatározott személy szexuális magatartásáról szóló közlés önmagában személyhez fűződő jogot sért [1959-es Ptk. 81. §]. Akkor pedig, ha a közlés – valótlanul – olyan szexuális magatartást ismertet, amely Magyarországon nem elfogadott, a közlés különösen sértőnek minősül, és a jóhírnév sérelme miatt is személyiségvédelmet alapoz meg. Ezért helyesen állapította meg a jogerős ítélet, hogy az újságcikkben foglaltakkal az alperes a felperesek jóhírnevét megsértette.” (BH2004. 103.)

A blogcikk tájékoztató jelleggel készült, nem minősül egyedi ügyre alkalmazható hivatalos jogi véleménynek vagy jogi állásfoglalásnak. Az Ecovis Hungary Legal a jelen blogcikk egyedi ügyben történő felhasználásáért a jogi felelősségét kizárja.